things you don't have to know about music

mika az elején nagyon kimaradt nekem. értitek, az egy dolog hogy szeretem a scissor sisterst, kifejezetten rajongok antony-ért, hajlandó vagyok meghallgatni bizonyos culture club vagy akár elton john számokat, de ha már ezt is beszopom akkor bizony el sem tudom kerülni a homoszexualitás kérdését (magyarul: ki tudja miféle buzi vagyok? :( ).  aztán addig hallottam minden utolsó szórakozóhelyen a love today-t, hogy rájöttem, knéytelen vagyok beszerezni az aktuális kukimágus bemutatkozását. maga a lemez egyébként nem nagy durranás, viszont óriási érzékkel vannak róla kiválogatva a kislemezdalok: míg az említett life in catoon mition-ön még robbie williams hatásokat úgy fel véltem ismerni, mint a queen legvállalhatatlanabb korszakának lenyomatát, a klipek szinte egytől egyik az utóbbi idők legnagyobb felfedezettjét mutatják. ezek közül is kiemelkedik a lollipop: akit a szám hallatára még nem kapott el a vad infantilis vigyorgás, vagy az utcán való hallgatása közben nem akarta ugrálva járni egy kicsit sem, az valószínűleg gót, vagy valami hasonló köcsög szubkultúrából származó valaki. imádnivaló darab, a kórusokkal, zongorával (sőt, az egész hangszereléssel) és persze a zseniális klippel. ha ezen a vonalon mozogna tovább, eldobná a stílusának gáz elemeit, valószínűleg azonnal átvenné a scissor sisters-től a "legkirályabbul ostoba" zenei díjamat.



mika - lollipop

őszintén, tegye fel a kezét akinek joe cocker nevéről a széthalucinogénezett mozgású hippi jut eszébe, és nem a pocakos - ezt mindig fekete zakó és ing kombóval takargatni próbáló - vén fasz. egyébként cockernek ebben a korszakban sem volt jó zenéje, gyakorlatilag annyi különböztette meg a woodstockba kivándorló többi csövestől hogy volt neki egy elég faszányos hangja, és hogy kapott egy dalt a beatles-től ajándékba. ezért fel is lépett az amlített kultfesztiválon, elég komoly sikerrel - hozzátenném méltán. aztán ő is megjavult persze és mostmár a szüleink kedvence, multik szponzorálják minden fingásátm és immár a szüleink kedvence, neve egyet jelent a jólfésült rokkzenével, bármiféle kiemlekedő pillanat nélkül. a zenéje végig a középszar - nagyon szar intervallumon mozgott, de mint már említettem, mindnekinek összejöhez egyszer az áttörés: joe és zenekara oly remekül bánt az említett beatles dallal (with a little help from my friends), hogy nyilván seggreesett tőle a sok amúgy s igatag lábakon álló hippi. barkó, zsíros haj, menő batikolt póló, vicces mozgás, hibátlanul megírt dal.



joe cocker - withe a little help from my friends (live at woodstock)

az hogy a grandaddy feloszlott, minden szempontból komoly veszteség (jó kivéve hogy levehetjük őket a "nagyon szar nevű működő együttesek" listáról.). eleve arról van itt szó, hogy spiritualized ide, mercury rev oda, ebben a neo-pszichedélia hullámban (ami pont ugyanannyira kitalált mint a nu rave most persze) egyedül ők tudták megközelíteni, sőt, el is érni a flaming lips hosszú ideje nyújtott zsenialitását. most itt az énekes jim farchild szólóprodzsektje, az all smiles (bazmeg mennyivel jobb név már), amivel reménykedtem hogy továbbviszi a nagypapi mutatta irányt, de aztán kiderült hogy nem. én pedig rájöttem hogy ez nem is baj. a zenekar gondolom több ember munkája - ráadásul ha meghallgatjuk a búcsúlemezt, először megfigyelhetővé vált az az egyhelyben való toporgás, amit csakis akkor szabad elfogadni egy zenekartól, ha folyamatosan hozzák a szintet, ez a többségnek kurvára nem megy. akkor inkább oszoljanak fel. fairchild pedig kiadott egy nagyon jó lemezt, amit adult rocknak is elnevezhetnék, ha nem kötődnének hozzá rossz élmények mindnekinél. tehát egy fazon, akinek menő szakálla van meg ilyen tipik exhippi feje, valószínűleg lejött a hallucinogénekről, ezért nem érezte a pszichedéliát, és kiadott egy lemezt akusztikus gitárral zongorával meg dobokal. ami megkülönbözteti az erősen túlértékelt bright eyes-tól az a tény hogy itt jó dalok vannak. ráadásul ismét rájöttem hogy a zeneiparban kéne elhelyezkednem: sikerült a legjobb számára klipet forgatnia. ártalmatlan,de nagyszerű.




és azért álljon itt egy kis múltidéző:

egy ideig úgy gondoltam nincs szükség arra hogy megmondjam a frankót, de rájöttem hogy mégiscsak. újdonság hogy a http://www.planetz.hu oldalon lehet olvasni cikkeket tőlem. a nevemet nem mondom, meg, maradjunk annyiban hogy ami jó és jó zenérő lszól az én voltam :(((((((

de a lényeg. kezdésként szeretném közreadni az év legjobb 25 lemezét. meglepően könnyű volt előkaparni a neveket, ugyanakkor még msot is tudnék rajt változtatni ha nagyon akarnék - bizonyos lemezeket szégyenszemre mostanában sikerült normálisan megfülelnem és mivel nem akartam már tovább variálni, nem kerültek fel (PJ Harvey, Jens Lekman). namost borítókkal meg videókkal nem fogok bénázni, itt van hogy https://www.youtube.com , ha valaki érdeklődik akkor ne legyen lusta.

1. radiohead – in rainbows

nem volt kérdés. elfogult is vagyok, meg a lemez is olyannyira jó lett hogy megérdemli (a második lemezzel együtt különösen.)

2. the brunettes – structure and cosmetics

ez is sanszos volt hogy a dobogón fog végezni, a mai napig nem bírom megunni - az év indie-related lemeze. ráadásul nem is ismerik annyian hogy ciki legyen.

3. editors – an end has start

szemben ezzel itten. az editors-ban minden ott lenne ahhoz hogy vállalhatatlan legyen, és eltartott egy ideig amíg rájöttem hogy a második lemezükre már végképp túl sok slágert hordtak össze ahhoz hogy ne tetszen nagyon.

4. cocorosie – the adventures of ghosthorse and stillborn

erről már esett szó, a cocorosie eddigi csúcslemezéről van szó, ahol az ostoba infantilis bájt sikerült kellő mennyiségű poppal - ilyen árenbísre kell gondolni - ötvözni.

5. mia – kala

mindenki szereti mia-t. a emutatkozáshoz kéepst annyi változott hogy méginkább eltűntek a táncolható ütemek, és eluralkodott ez a törzsi dobos izé. nagyszerű. a paper planes meg kötelező.

 

6. tunng – good arrows

akusztikus gitárok meg furcsa elektronikus zörejek, igen, sokat hallottunk már ilyet, de mivel ezek közül sok a szar is, különösen kell értékelni ha egy tunng-szintű zenekart megtalál az ember, és végighallgatja az életművét úgy hogy élvezi is.

7. the aliens – astronomy for dogs

méltó utódja a beta band-nek. egyébként a lemez egetlen hibája hogy hosszú, de mivel végig olyan dalok szerepelnek benne amitől ejakuálni támad kedve minden tisztességes embernek, így itt a helye elől.

8. robyn - robyn

igen, én is tudom hogy ez tavalyi (sőt már akkor is hallottam), de mivel akkor kissé elment mellettem, ráadásul a végleges formáját csak most nyerte el így jogosnak érzem az ebbe az esztendőbe való datálását. igazi giccses popzene, lázadó kezelhetetlen tinilány fílinggel. szerencsére sokkal jobb mint avril.

 

9. robert plant/alison krauss – raising sand

minthogy a led zeppelin alap, gondoltam csak megszerzem ezt a lemezt, és csodák csodájára elég komoly időmennyiséget töltöttem ennek hallgatásával. nyilván nem erre fogok bulizni, viszont kevés éteribb alkotása van az évnek eddig.

10. beirut – the flying club cup

balkán pop új-mexikóból. hiteltelennek hiteltelen, viszont  sokkal jobb mint a köcsög boban markovicék, olyannyira hogy amíg azt nem tudom meghallgatni, ezt kifejezetten szeretem.

és akkor a maradék 15, kommentár nélkül (nem maradtok le semmiről ;( )

 

11. arcade fire – neon bible

 12. the bees - octopus

13. grinderman – grinderman

14. ben harper and the innocent criminals – lifeline

15 band of horses – cease to begin

16. the white stripes – icky thump

17. kanye west – graduation

18. the national - boxer

19. phoenix – felnézünk a szakadékra

20. interpol – our love to admire

21. rihanna – good girl gone bad

22. a place to bury strangers – s/t

23. baby woodrose – chasing rainbows

24. klaxons – myths of the nearfuture

25. shitmat – grooverider

úgy döntöttem indítok egy rovatot, alátámasztandó az elméletemet, hogy a bolygók különös együttállásának, egy jó producernek, vagy egy megfelelő zenekar nyúlásának köszönhetően szinte bármelyik zenekar elő tud állítani az életművében legalább egy igazán jó számot. ráadásul a zenekarok (illetve a kiadók) többsége hajlamos ráérezni hogy melyik is ez a szám, így ezekből általában klip is készül. ezzel aztán ezek a szar, közepes, vagy csak simán érdektelen zenekarok rossz esetben képesek olyan tévhitek gerjesztésére, hogy ők jók. pedig nem.

itt van kezdésnek az egyik legjobb példa, a u2. szerintem felesleges leírnom hogy jóérzésű ember nem hallgat u2-t, bono neve hallatán pedig egyből markolja a kaszát. de a mindörökké batman betétdalának írtak egy megdöbbentően szórakoztató dalt - aminek persze elég kevés köze van az általuk játszott langyos zenéhez, amire kefélni nem lehet mert mert túl lagymatag, aludni sem, mert túl idegesítő. jellemző módon u2 sorlemezen nem szerepel a szám, biztos cikinek érezték volna ha számonkéri rajtuk valaki hogy miért csak egy jó dal van rajta. (amúgy a képanyag is remek lett)




u2 - hold me, thrill me, kiss me, kill me (a kevéssé jó megszólalásért köszönet illeti a universal group youtube felelőseit.)

ha már "absztrakt lányzene": mia mellett ilyenben az amúgy mia-tól zeneileg elég távol álló cocorosie csinált nagyon az idén. ráadásul az utóbbi idők egyetlen olyan zenekara ez szerintem, aminek az eddigi lemezein nyomon lehet követni egyfajta egyenletes fejlődést, mindig produkálnak annyi változást aminek hallatán nem érezzük azt hogy nem ezt vártuk, de mégis újszerűnek hangzik. példaszerű hozzáállás - így lehet az pl hogy a szintén remek bemutatkozó la masion de mon reve című album iszonyatosan infantilis hangzású folkos elektroindie (ekkora fasz stílusmeghatározást...) után két lemezzel nem igazán okoz meglepetést, hogy bevettek egy rakás hiphopos r'nb-s ütemet, sőt, a lemezven (adventures of ghosthorse and stillborn) nem is lehet hallani szinte akusztikus gitárt. viszont a dalírási módszerük odáig fejlődött hogy mostmár mindenféle hangulattól függetlenül imádnivaló amit művelnek, íme itt az ékes példa:




cocorosie - rainbowarriors - igazi slágerdarab, az egyik oka, hogy miért is a cocorosie adta ki az év egyik legjobb lemezét (ráadásul azon kevesek közé tartozik amiket nem csak párhétig/hónapig hallgatok szívesen)

mia-ba minden szempontból szerelmes vagyok. egyrészt mind a százötven centijét szeretném szexuális jelleggel bántani, de ami ennél sokkal fontosabb: ebben az évben már a második albumát adta ki, amibe nem lehet belekötni. a bemutatkozó arular talán kicsit táncosabb volt (tehát volt rajta kb 3 szám, ami.), de ide ha lehet mégjobb dalokat írt a srilankai menekült. itt van rögtön a paper planes, ami azért is érdekes, mert ezek alapján mia-nak remek ízlése van (clash sampler-re épül ugyebár a dal), ráadásul zseniális dalíró: ennyire mélységesen ostoba darabot már rég hallottam. nyilván beszélhetnék itt a politikai üzenetről is, de azt sajnálom, leszarom.




mia - paper planes
(az meg hogy ez nem hivatalos klipp, elég gáz, szerintem nem volt túl szerencsés az új lemezről a jimmy című dalt berakni ebbe a státuszba - a lemezen jó, meg viccnek elmegy, de az átlag tévénéző ebből csak azt látja hogy egy kismellű nő boney m-re nyögdécsel. a bird flu már nem rossz választás, az maradhat :( )

a másik szám amit msotanában igazán sokat hallgatok pedig alant van. igen, tudom a rolling stones-t snassz dolog magasztalni, mivel tényleg erősen túl vannak értékelve, dehát van jópár igazán jó alkotása (sőt, van 2-3 albumuk amiket érdemes meghallgatni), ezért nem lehet kihagynom. itt van rögtön a she's a rainbow, ami sgt. pepper's lonely hearts club  band albumot nyúló - amúgy mindenki által szarnak tartott - their satanic majesties request albumukon van, és bizony erősen szeretnivaló darab. de tényleg. (ráadásul viszonylag kevés köze van a stones által erőltetett "macsó vagyok megbaszok mindenkit" stílushoz, ezért annak is érdemes meghallgatnia aki alapból satuba szeretné szorítani jaggerék legnemesebb szervét.)



the rolling stones - she's a rainbow

a giccseket le szokás nézni. pedig létezik jó értelemben vett giccs is, aminek a zsenialitása pont a giccs jellegében jelenik meg. itt van pl mindjárt az eisley, ami kiadott egy közepesnél valamivel rosszabb albumot, amire mégis sikerült az utóbbi idők egyik legjobbdalát összehozniuk. giccses, hatásvadász, a szám is meg a klipp is. és mégis. (persze azon embereket akik úgy gondolják hogy igenis komolyan kell venni mindig amit hallgatunk azok felejtsék el, mivel onnantól tényleg nem lehet elvonatkoztatni hogy a coldplay is felrémlik a dal hallatán - ennél cikibb dolog meg viszonylag kevés van.)

amúgy képzeljétek ma láttam valamit a magyar mtv-ből. szóval igazán össze kéne verni a szerkesztőjét, mostmár a wan2 által képviselt langyos ízlésnek is van tévéje. top ten at 10: heaven street seven. csak hogy érezzétek a helyzet súlyát. az irány jó, ahogy a petőfivel sem a kezdeményezés a gond (persze ott meg a világzenéket meg a szánalmas feldolgozásokat nyoamt ózenei szerkesztőnek kéne rábaszni a kezére baltával, hogy talán kéne koncepció is mert winamp playlistet én is be tudok állítani randomra), hanem hogy a töménytelen menyniségű igényesnek tűnni akaró szemeteket összemossák a valódi színvonallal - így pedig a valódi színvonal tűnik el természetesen. winkler robinak meg a kurva anyját.

hétköznapjaim aktuális sountrackje, amiket feltétlenül hallgassatok rendszeresen:
radiohead - in rainbows (természetesen)
beach boys - pet sounds
eminem - the slim shady lp


nem linkelek jutúb videót, mert ezekhez felesleges. mindenki töltse le őket (ehm, szóval menjen el a lemezbotlba és vegye meg, kivéve a radioheadet mert tőlük szabad tölteni.)

nyilván mindenkinek vannak egész életére meghatározó pillanatai. a bevett szokásokkal ellentétben én faszságnak tartom felmagasztalni az első csókot ,amire az emberek többsége nem emlékszik, de még a szüzesség elvesztése sem olyan maradandó élmény, mint pl mikor az ember igazán nagyon fiatal korában meghallja ezt, és utána megpecsételődik az élete: nonstop zenéről fog szakérteni :(

nyolc ok amiért nem muse koncertre kell menni, hanem gwen stefanira.


1. a muse, bár a szar szaklapok nem ismerik el, elrontotta az új lemezét, márpedig biztos arról fognak sokat játszani - ezzel szemben gwen stefaninak két lemeze van amiből az egyik félig, a másik teljesen remek, és van idő mindkettőről playbackelni.

2. matt bellamy-ék olyanok mintha a radiohead elkezdene drámázni. gwen stefani olyan mintha madonna 21. századi kiadása lenne.

3. matt bellamy-t bizonyos vokális frazírokért análisan kéne bántalmazni hajsütővassal. gwen stefani-t pénisszel.

4. gwen stefaninak vannak mellei (legalábbis mióta szült.)

5. a muse-ra minden értelmiségi és kultúrsznob köcsög kimegy, gwen stefanira legalább sokkal kevésbé zavaró 15 éves picsagatyás lányokaz hoznak a szüleik.

6. a muse-t elit dolog szeretni, pedig közel sem olyan jó. gwen stefanit lúzer dolog szeretni, pedig simán van olyan jó.

7. a muse tagsága kurvanagy művésznek hiszi magát. gwen stefani kurva.

8.

valahol mélyen cikinek éreztem hogy ma azért nem mentem be az intézményembe, mert megjelent az új radiohead és minél hamarabb meg akartam hallgatni. nos, mikor meghallgattam, rájöttem hogy a lehető legjobb döntés volt a részemről. a zenekar most sem tudott hibázni. mindenképp szerezzétek be.

van ugyebár az az interpol, ami az első lemeze megjelenésével nagyjából a kurvajó szinonímájaként üzemel. de csak nekem tűnik fel hogy tetten érhető egy fejlődésnek csúfolt impotenssé válás a zenéjükben? nem mondom, az our love to admire című legutóbbi munkájuk még mindig közel sem rossz (mondjuk azt sem gondoltam volna hogy az editors aktuális munkája jobban meg fog találni, mint.), de ha ez így halad lemezről lemezre akkor ők is beállhatnak a reneszánszból lecsúszott gitárbandák közé (a vines, a black rebel motorcycle club, vagy akár a teljes mértékben eljelentéktelenedett hives közé). csak kontrasztként:




smokers outside the hospital doors: übernóta egyszerűen, lendületes, ötletes. kifejezetten az a ciki helyzet állt elő hogy a tanítvány lekörözi a mestert (attól persze eltekintenék most hogy mindkét említett zenekar kitől/kiktől nyúl.)

az oasis egy olyan együttes amit soha nem sikerült megértenem. ott vannak ugyebár gallagher braderék, akikben minden megvan ami szórakoztató lehet: iszonyatosan menők, valódi paraszt munkások akik valószínűleg a szarásról szoktak beszélni a legtöbbet, meg talán a sörről. akkor itt van ez a zene amit csinálnak: felháborítóan jól szól ha akarják, mindketten igazán kellems orgánummal rendelkeznek - tulajdonképpen a legtöbb számuk olyan mitnha soundtracket terveztek volna a középforgalams utcán, cigizve történő sétálláshoz. ugyanakkor van egy nagy bajuk: most hogy már a sokadik lemezüket adátk ki, talán össze lehetne szemezni a diszkográfiájukból egy telejsne fullos cd-t. ráadásul a lemezeiken olyan nagy a kontraszt a király és a szar számok között hogy még a két hivatalos csúcsalbumukat is komoly erőfeszítés végighallgatni.

és akkor hallgassátok meg ezt a dalt, lehet róla rosszat mondani? kár hogy ilyet is csak keveset hoztak össze.